TÉNYLEG megengedjük magunknak, hogy kapjunk?

Vagy csak úgy viselkedünk, mint az egyszeri gyerek, aki segítséget kér egy felnőttől:

- Kérem szépen, nem találom a szüleimet.

Tud segíteni, hogy megtaláljam őket?

Tud segíteni?

Tud segíteni?

Tud segíteni?

Tud segíteni?

Tud segíteni?......

Vajon mi történik egy ilyen helyzetben? Kaphat-e választ így a gyerek, ha folytonosan kér és kérdez, és nem is hallja meg a választ, sőt lehetőséget sem ad rá, hogy választ kaphasson?

Talán így működünk mi is... Ha mást sem csinálunk, mint kér(dez)ünk, kér(dez)ünk és kér(dez)ünk, az univerzum - bár nyilván próbál válaszolni - nem tudja megadni nekünk a várva-várt választ, hiszen nem is a válaszra, hanem csak a kér(d)éseinkre figyelünk.

Ilyen helyzetben vajon hogyan vennénk észre, hallanánk meg, és lennénk befogadók az univerzum válaszára? Hiszen ilyenkor a fókuszunk a kér(d)éseken (és a válaszok/a megvalósulás hiányán!) van, nem pedig azon, hogy azt vegyük észre, hogy itt a válasz, a megvalósulás az orrunk előtt. :)

Úgyhogy érdemes figyelni, hogy meghallhassuk, megkaphassuk a választ is.

Támogató gondolat: Nagyon fontos vagyok az univerzum számára, és érdemes vagyok arra, hogy minden kérésemet teljesítse!

Csodás napokat! Légy magadhoz jó!

Erika